Sziasztok, Balázs vagyok, március 31.-én végül nekem is sikerült kirepülnöm Írországba. Ez is erősíti bennem a hitet, hogy ha valamit valóban elhatározunk, akkor minden nehézség ellenére úgyis sikerüni fog minden. Elhatároztuk, hogy márciusban kijövök, és pont sikerült. Az egyik facebookos csoportban keresett egy édesanya a gyermeke mellé felvigyázót, és azonnal lecsaptunk a lehetőségre. Ez hétfőn vagy kedden történt, pénteken pedig már utaztam is.
Maga a repülés már önmagában nagy élmény volt számomra, életem első repülése volt, de nagyon tetszett. Egy valamit azért megfogadtam: ha még egyszer repülök, akkor nem fogom sajnálni a pénzt, hogy előre foglaljak helyet magamnak, mert a 190 centis magasságommal elég szűkös volt a hely a lábaimnak, és ez egy 3 órás utazással egybe vegyítve elég kellemetlen élménnyé tud alakulni.
Este 7 óra után le is szállt a gép, de Dalmával csak 8 óra körül találkoztam, mert elég hosszadalmas ellenőrzésen kellett végigmennie mindenkinek, utána pedig a poggyászokra is várni kellett vagy fél órát. Viszont elég simán ment minden, nem volt fennakadás, csak várakozni kellett egy kicsit.
Leírhatatlan örömöt éreztem, amikor végre átölelhettem Dalmát, nem csak azért, mert újra láttam, hanem azért is, mert végre itt, Írországban voltunk mindketten. Alig vártam, hogy én is megtapasztaljam azt a sok pozitivitást, és segítőkészséget amiről Dalma folyton mesélt nekem, és nem is kellett sokat várnom, hogy ezt én is érezhessem. Még az indulás előtt lefoglaltam egy hotelszobát egy éjszakára, a Marilyn Mansionben, de oda el is kellett jutni valahogyan. Megterveztem az utat, 1 órányira volt kb a repülőtértől, egyetlen egy busszal kellett csak menni. Könnyű... lett volna talán, ha nem lett volna sötét, és ha az interneten kiírt utazási idők akár csak közelítenék a valós időt, de sajnos egyik sem jött be. (az utazási idő sokszor totálisan más a buszok esetében, mint amit a neten kiírnak, de a DART - Dublin megyén belüli vonatjárat - viszonylag pontos) Szerencsére pont mellettünk ült 2 magyar, akik nagyon segítőkészek voltak és mondták, hogy szólnak a sofőrnek, hogy majd mondja be, hogy mikor érkezünk a célunkhoz. A magyarok leszálltak, mi pedig utaztunk tovább, várva a jelet. Gyanúsan sokáig mentünk, ezért előre mentünk megkérdezni, hogy mikor is kéne leszállnunk, mire azt válaszolta a sofőr, hogy már bemondta vagy 10 perccel ezelőtt, és le is szálltak akkor páran, azt hitte, hogy köztünk voltunk. Sebaj, gyorsan átordított az utca túloldalán lévő busznak, hogy álljon már meg, és vigyen minket vissza, ingyen. Alig pár órája vagyok Dublinban, de máris érzem, hogy egészen más itt az emberek hozzáállása a dolgokhoz, mint amit eddig megszoktam. Átszálltunk, megint túlmentünk egy megállót, de már nem érdekelt, elsétáltunk végül a hotelhez. Útközben megálltunk párszor, mert GPS-en néztem, hogy pontosan merre kell menni. Egyik alkalommal átjött az út túlsó feléről egy ember, és megkérdezte, hogy tud-e segíteni, eltévedtünk-e. Mondtuk, hogy már megtaláltuk az utat, de azért köszönjük szépen. 2. feltűnő kedvesség. Félénken, de azért próbálgattam használni az angol tudásomat, ami viszonylag jól ment, habár tudtam előre, hogy lesznek problémák, mert nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy beszéljek, soha nem kellett beszélnem, csak hallgatnom, de úgy érzem hamar bele fogok tudni rázódni. A neten hirdetett hotelszoba erősen meg volt photoshoppolva, de egy egycsillagos hoteltől nem is várhattunk volna mást. Nem panaszkodásként írom, mert nagyon jól éreztem ott magam, a staff kedves volt, közvetlen, egy picit lepukkant hely volt, de kit érdekel.
Másnap reggel az első dolgunk az volt, hogy letegyük a bőröndömet, meg a cuccaimat Dalma lakásában, de előtte beültünk egy Starbucksba belvárosában. Itthon utána néztem pár kifejezésnek, és ki akartam próbálni egyet. Az írek elvileg úgy mondák a vécét, hogy "jacks". A Starbucksos pultoslányt megkérdeztem, hogy merre van a jacks, de nem értette. Annyira nem lepődtem meg, mert ázsiai volt, láthatóan nem ír. Nem sokkal később leült nem messze tőlünk két srác, akikről sütött az írség, na meg hallottuk is őket beszélni, és akkor már biztos voltam benne, hogy ők tudni fogják. Megkérdeztem őket, hogy "értenétek, ha azt kérdezném, hogy hol van a jacks?", mire a srác felnevetett, és mondta hogy "persze, persze, ott van!" - a wc felé mutatott. Boldogan mondtam Dalmának, hogy na ugye megmondtam. Miután lepakoltuk a cuccainkat, elindultunk a Phoenix Park felé.
Bray vonatállomásról indultunk, utána buszra szálltunk. A közlekedés egy kicsit talán bonyolult lehet annak, aki először utazik Dublinban, de Dalmának már olyan sokszor néztem buszokat meg vonatokat mindenfelé, hogy már ismerősnek éreztem minden helyet, ami mellett elhaladtunk. A leap kártya használata is egyszerű, a DART használata sem okozott gondot.
Jó, igen, néha eltévedtünk kicsit, és az is lehet, hogy miattam... de legalább sétáltunk, és még több helyet láthattunk. A Phoenix Park egy hatalmas park, aminek a felét sem tudtuk bejárni, mert nem lett volna elég idő szétnézni más helyeken is. Nagyon szép volt, az sem zavart igazán, hogy a vége fele eleredt az eső, igazából csak még jobban éreztem, hogy tényleg Írországban vagyok.
A Phonenix Park után látni szerettem volna kicsit a belvárost, szétnézni a Grafton Streeten, megnézni a Spire-t. Sajnos elég sok idő elment a Dublinon belüli utazással, de sikerült eljutnunk a Stephen's Greenhez, de ott csak a bevásárlóközpontba mentünk be, a parkra már nem jutott idő.
Itt igazából csak szétnéztünk, végre élőben láthattam én is, ezután pedig felfedeztük a rengeteg boltot és kajáldát amik a környéken voltak. Bementünk egy török hamburgereshez, és itt éreztem, hogy a kiejtés milyen fontos. Egy beef és egy vegetarian burgert kértünk, mire a török visszakérdezett.. valamit, amire Dalma is és én is azt hittük, hogy "veggie?" tehát "vega?" - mire mondtuk, hogy igen. Később derült ki, hogy azt kérdezte, hogy "chicken?". Most vagy rettentő botfülünk van, vagy csak nem szoktunk hozzá a török-angol akcentushoz, vagy valóban csapnivaló volt a kiejtése az embernek, de végül bocsánatkérések közepette (részünkről és részükről is) megkaptuk a vegetáriánus burgert is.
Estefelé, mikor már visszaértünk Braybe, ahol Dalma lakik, gondoltuk megünnepeljük, hogy végre kijöttem, így beültünk egy kocsmába megkóstolni az ír kávét (kávé, cukor, whiskey, tejszínhab), és a Guinnesst. Nem vagyok nagy ivó, így inkább nem részletezném, hogy milyen volt, de nem bántam meg, hogy ezt is kipróbáltuk. A kávé egész jó volt, azt biztosan iszok máskor is.
Másnap reggel elhatároztuk, hogy elmegyünk Dún Laoghairebe (dán léri), ami Bray és Dublin között van (ahol a Royal Marine Hotel is), megnézni a tengerpartot. Gyönyörű. Nem csak a tengerpart, de Dún Laoghaire is egy nagyon szép, szűkös, de nagyon kellemes hangulatú városka. Már amennyit én láttam belőle. Jó idő is volt, habár eléggé fújt a szél, de ezt meg kell szoknom itt. Nagyon jó érzés volt végre eljutni ide is, érzem, hogy nagyon boldogok lehetünk itt. Lehet elhamarkodottan mondom ezt, mert körülbelül 1 hete vagyok csak itt, de már most imádom ezt a helyet.
Egy magyar párhoz jöttem ki. Nagyon rendesek és segítőkészek, de ez sem ment zökkenőmentesen. Mielőtt repültem volna, felhívott a nő, akihez megyek, hívjuk Enikőnek. Mondta, hogy őt bizony felhívta egy írországban élő nő, aki nem szeretné, ha Enikő elárulná nekünk a nevét, de figyelmeztetni (!!!) akarta Enikőt, hogy nem biztos, hogy jól járna, ha kimennék. Egyrészt, mert fiú vagyok. Másrészt, mert Dalmát személyesen is ismeri, és Dalma "trehány, nem segített semmiben, gyerekkel nem foglalkozott, lusta". Namármost Dalma FIZETETT, hogy ennél a bizonyos nőnél lakjon, NEM bébicsőszként volt ott. Egy albérlő volt. De itt még nem volt vége! Enikőnek nagyon vigyáznia kell velünk, mert tele vagyunk tetoválásokkal és piercingekkel, és biztos, hogy egy ilyen emberre akarja bízni a gyerekét? (egyetlen egy piercingünk sincs, és 1-1 tetoválásunk van a karunkon, azok sem valami sátánista jelek, sőt). Erre Enikő annyit válaszolt neki a telefonba, hogy "Na és? Nekem is van 3 tetoválásom". ... Enikő természetesen szerette volna látni az érme másik oldalát is, és örülünk is nagyon, hogy ezt tette. Sajnos vannak rosszakaró emberek, akiknek fáj az élet, és ezért azt akarják, hogy másoknak is fájjon. Szomorú, hogy még el sem indultam, nem is beszéltem SOHA azzal a nővel, mégis, még a megérkezésem előtt keresztbe akart tenni nekem. Szánalmas, hogy ilyen ostobaságokkal kell foglalkozni, és az esetek nagyrészében sajnos a magyar nem segít a magyarnak, maximum kihasználja. Szerencsére a rosszindulatnál sokkal erősebb volt a pozitív hozzáállásunk, így semmi kárát nem láttuk annak, hogy ez nő keresztbe próbált tenni nekünk. (azóta már felpróbálta törni a facebookjainkat, de ez már egy teljesen másik történet!)
Summa summarum: BOLDOG VAGYOK. Budapesten próbáltam már önálló életet élni, de havi nettó 80ezerből (műszaki rajzolóként!) csak fél évig húztam ott. Most újra eljött az idő, és most már semmi kétség nincs bennem. A tudat, hogy kint vagyok, Dalmával vagyok, és végre elkezdődik a közös életünk, hatalmas erőt és boldogságot ad. A szüleim nehezebben élik meg, hogy elmentem, de 24 évesen azért már ideje volt. Minden sikerült eddig, amit elterveztünk, ha az utolsó pillanatban is, de sikerült. A következő állomás egy közös lakás bérlése, ami 1-2 hónapon belül meg is van. Én is csak annyit tudok ajánlani mindenkinek, aki gondolkozik azon, hogy kijöjjön-e, hogy nem kell gondolkozni! Ha már ezen gondolkozol, annak oka van. Manapság egyre több ok. Mindenkinek sok sikert, remélem mindenki eléri azt, amit szeretne.
