Ennek a bejegyzésnek az eleje inkább a nyárról szól, mint a haladásról. Persze van köze hozzá, hogy hogyan lehet kikapcsolódni az utolsó nyarunkon itt, Magyarországon, spórolva.
Ezen a nyáron nem tudunk messzire menni nyaralni, de nem ülhetünk itthon. Így arra gondoltunk, hogy koncertekre megyünk különböző városokba, közelre vagy messzire. Az első állomásuk a július 22-24-e közötti hétvége volt, Szegeden, és mellette Hódmezővásárhelyen. Az unokatestvérem Hódemzővásárhelyen lakik, így őt is meglátogattuk (és persze így a szállás ingyen volt). Először Hódmezővásárhelyről írnék. Gyönyörű város. Én Borsod megyén kívül nem igazán voltam így kirándulni, az Alfölfön pedig még soha. 6 órás buszút után megérkeztünk, és ledöbbentett az ottani látvány. Már a buszpályaudvaron is elámultam. Az egyik fele az állomásnak tele van biciklikkel. De tényleg, tömve van minden biciklitároló, pedig nem kevés van, mellette a korlátokon is ki vannak biztosítva, a bérházak oldalában, és mindenhol rengeteg bicikli. Mindenki azzal közlekedik. Volt gyereküléssel felszerelt, de olyan is, amire egy kis sátor csatlakozott. Én még ennyit nem láttam, főleg nem egyben. Akartam hazafelé képet készíteni, de másik megállóban szálltunk fel, így csak a buszról sikerült:
Első nap fagyiztunk, aztán este elmentünk a vízpartra, vacsorázni. Este söröztünk az udvaron. Az udvaron 12 ház van, és ha 4 fiatal sörözget, nem biztos, hogy elég halkan, DE ez egyik szomszédot sem zavarta. Ez is meglepő volt. Lehet, hogy eddig azért utáltam itt élni, mert nem ismertem jobb vidékeket. Másnap Szegedre mentünk kávézni. A téren olyan hajléktalanok ültek, akikről szinte nem is gondolánk, hogy azok. A kukában találtak könyveket, leültek a padra, és OLVASTAK. Minden hajléktalanhoz dukál egy bicikli persze, amin a szatyraik vannak. Békések. Nem hallottunk egy üvöltöző részeget sem, nem éreztünk dohos szagokat, és tényleg tisztelik a hajléktalanokat. Aztán átsétáltunk a Tisza-hídon, alatta bográcsoztak (és mindezt kulturáltan), és fürödtek, és senki sem zavarta meg őket. Átmentünk a parkba, ami annyira tiszta volt, mint Miskolcon semmi. Mondjuk egész Szeged tiszta, se egy eldobott zacskó, se eldobott sörösdoboz, vagy üdítősüveg, nincsenek cirkuszoló fiatalok, akik kiülnek inni, és megzavarják a nyugalmat, tekintettel vannak egymásra. Balázs is beleszeretett a városba. Este Alvin koncertre mentünk, és az első sorból élveztük a bulit. A végén még beszélgettünk is velük, egy igazi élmény volt. Körülbelül 3 óra alvás után, a reggeli busszal jöttünk haza, de legalább a 6 órás úton tudtunk aludni.
A következő hétvégén esküvőn vettünk részt, a Tisza-szigeten. Én kaptam el a menyasszony csokrát. Még együtt nem voltunk a Tiszánál (csak ugye Szegeden), így ez is egy közös élménynek számít. :)
A következő szombaton újságot hordtunk, hogy megvegyük a jegyeket a jövő heti koncertre, aztán meg sem mozdultunk a hétvége további részében. Kipihentük magunkat a követkeő hétre, amikor is Tankcsapda és Depresszió koncertre mentünk. Sokkal jobb volt ez a Tankcsapda, mint a 3 évvel ezelőtti. Kezdenek visszatérni magukhoz, bár az új album még mindig gyenge. De voltak nagy lángok a színpadon, ami elég jól nézett ki.:D
Elkezdődött a gyakorlatom. Egy étteremben vagyok, ahol nagyon szeretek lenni. A bemutatkozásom nem volt túl szép, ugyanis megjelent a cikkem, hogy miért is szeretnénk kimenni külföldre (http://kettosmerce.blog.hu/2016/08/18/emigralni_nem_csak_a_penz_miatt_olvasoi_level), de erről majd később. Pont az első napomon volt egy interjúnk az RTL-el. Eljöttek hozzánk, és itt készítettek riportot (http://www.boon.hu/video-tamadjak-a-miskolci-part-mert-kulfoldre-mennenek/3159019), így hamarabb el kellett jönnöm (kemény 3 óra után). A főnököm egy tündér, egyetlen egy rossz szót nem szólt, amiért így nyitok. Nagyon remélem, hogy befejezhetem ezt az iskolát, bár most az új felállás az, hogy előre megyek. Idősgondozós, bentlakásos munkákat néztem, és elküldtem az önéletrajzomat. Amint visszajeleznek, muszáj leszek mérlegelni sajnos.
Balázs jelenleg iszonyatosan sokat tanul, szinte egész nap nem is vagyunk együtt. Egy játékot készít, amivel gyakorol, 2 hét múlva megy állásinterjúra. Nagyon sokat készül rá. Az iskolája nem biztos, hogy el tudja őt Angliába helyezni, de ha talál céget, aki fogadná, akkor az iskolája támogatja benne.
És akkor beszéljek egy kicsit a nyilvánosságra hozott cikkemről. Nagyon sok pozitív és negatív vélemény érkezett, kezdeném a negatívval, hogy ne szomorúan zárjam a bejegyzést.
A hazaszeretet: mondhatják, hogy nem szeretjük a hazánkat, sőt azt is hogy utálunk itt élni. Mert ez igaz. Ha bemennék a boltba, és azt mondanám, hogy "Jó napot! Én szeretem a hazámat, ezért kérek egy kiló kenyeret", értetlenül nézne rám a boltos, akinek ott kell ülnie, mert ő sem kap hazaszeretetért semmit.
Az iskola: igen, bevallom, kitaníttattam magam az állam pénzén, megszereztem az érettségit. BUMM. Kihasználtam a magyar államot, hisz tudjuk, én akartam ide születni. Édesanyám adójából taníttattam ki magam. És ha az én oktatásomat nem állta volna az állam, akkor a kedves kommentelők ugyan ennyi bért kapnának, nem érzem, hogy én vettem volna el majdnem 10 millió ember fizetését.
Ott is dolgozni kell: igen, tisztában vagyunk vele. Dolgozni megyünk ki, mert ott van miért. Tudunk előre gondolkozni. Mert mint írtam, mi a 0-ról indulunk. Nem poénból van kint több százezer magyar. Mindenki dolgozik. Mindenki él. Mindenki megél.
És a kedvenc...Nem kolbászból van a kerítés: mi nem kolbászból akarunk kerítést. Mi meg akarjuk építeni a kerítést. Egyszerűen csak egy olyan életszínvonalat szeretnénk, ahol mondjuk egészségesen étkezhetünk. Minden nap friss gyümölcs, zöldségek, és amit szeretnénk, azt meg is tudjuk főzni-hó végén is!! Vagy mondjuk ha kirándulni szeretnénk, egy másik városba, akkor ne kelljen gyűjteni rá hónapokig. Ha elszakad a cipőnk, ne kelljen megvárni a fizetést. Csupán ennyi, amit akarunk. A későbbiekben pedig gyűjteni. Mert ha rendeződik a helyzetünk, akkor már lehet.
És jöhet minden tipikus magyar, hogy úgysem fog sikerülni, és csak mosogatni fogunk, és szar lesz, és könyörögve fogunk visszajönni, de gondoljanak már bele a saját savanyú világukba. Ha nem megkeseredettek, akkor miért kívánnak rosszat? Könyörgöm, 2 fiatalról van szó, akik előtt ott az egész élet. Mire jó az, ha elveszik a kedvét a jobb élettől? Persze, minket motivál, hogy magunk mögött hagyjuk mindezt, de akkor is szánalomra méltó.
És a pozitívak: Kaptunk biztató üzeneteket is, hogy menjünk, csináljuk, jó lesz. Van, aki leírta, hog ő is kiment, depressziós volt, de ott teljesen meggyógyult, és rájött, hogy az ország tette azzá. Írt nekem egy diploás nő is, aki elmesélte, hogy 2 hónapig munkanélküli volt, ezért Németországban kötött ki, Nem beszélte a nyelvet, először szállodában volt mindenes, és 4 év után el tudott helyezkedni a diplomájával. Ő is azt mondta, hogy ne álljunk meg. Írták, hogy a kezdeti akadályokon túl úgyis jó vár minket. Ne adjuk fel, és nem fogjuk megbánni. Hálás köszönet azoknak, akik bátorítottak, és biztattak, lehet még össze is sodor miket a sors, és meghálálom ezt egy kávéval.:) Köszönöm az új ismeretségeket ezáltal, vannak rendes magyarok, tudom, tényleg ezer hála Nektek!
És jöjjön a reklám helye:
Aki szeretne kiscicákat, még van 4 elvihető! :)
Első nap fagyiztunk, aztán este elmentünk a vízpartra, vacsorázni. Este söröztünk az udvaron. Az udvaron 12 ház van, és ha 4 fiatal sörözget, nem biztos, hogy elég halkan, DE ez egyik szomszédot sem zavarta. Ez is meglepő volt. Lehet, hogy eddig azért utáltam itt élni, mert nem ismertem jobb vidékeket. Másnap Szegedre mentünk kávézni. A téren olyan hajléktalanok ültek, akikről szinte nem is gondolánk, hogy azok. A kukában találtak könyveket, leültek a padra, és OLVASTAK. Minden hajléktalanhoz dukál egy bicikli persze, amin a szatyraik vannak. Békések. Nem hallottunk egy üvöltöző részeget sem, nem éreztünk dohos szagokat, és tényleg tisztelik a hajléktalanokat. Aztán átsétáltunk a Tisza-hídon, alatta bográcsoztak (és mindezt kulturáltan), és fürödtek, és senki sem zavarta meg őket. Átmentünk a parkba, ami annyira tiszta volt, mint Miskolcon semmi. Mondjuk egész Szeged tiszta, se egy eldobott zacskó, se eldobott sörösdoboz, vagy üdítősüveg, nincsenek cirkuszoló fiatalok, akik kiülnek inni, és megzavarják a nyugalmat, tekintettel vannak egymásra. Balázs is beleszeretett a városba. Este Alvin koncertre mentünk, és az első sorból élveztük a bulit. A végén még beszélgettünk is velük, egy igazi élmény volt. Körülbelül 3 óra alvás után, a reggeli busszal jöttünk haza, de legalább a 6 órás úton tudtunk aludni.
A következő hétvégén esküvőn vettünk részt, a Tisza-szigeten. Én kaptam el a menyasszony csokrát. Még együtt nem voltunk a Tiszánál (csak ugye Szegeden), így ez is egy közös élménynek számít. :)
A következő szombaton újságot hordtunk, hogy megvegyük a jegyeket a jövő heti koncertre, aztán meg sem mozdultunk a hétvége további részében. Kipihentük magunkat a követkeő hétre, amikor is Tankcsapda és Depresszió koncertre mentünk. Sokkal jobb volt ez a Tankcsapda, mint a 3 évvel ezelőtti. Kezdenek visszatérni magukhoz, bár az új album még mindig gyenge. De voltak nagy lángok a színpadon, ami elég jól nézett ki.:D
Elkezdődött a gyakorlatom. Egy étteremben vagyok, ahol nagyon szeretek lenni. A bemutatkozásom nem volt túl szép, ugyanis megjelent a cikkem, hogy miért is szeretnénk kimenni külföldre (http://kettosmerce.blog.hu/2016/08/18/emigralni_nem_csak_a_penz_miatt_olvasoi_level), de erről majd később. Pont az első napomon volt egy interjúnk az RTL-el. Eljöttek hozzánk, és itt készítettek riportot (http://www.boon.hu/video-tamadjak-a-miskolci-part-mert-kulfoldre-mennenek/3159019), így hamarabb el kellett jönnöm (kemény 3 óra után). A főnököm egy tündér, egyetlen egy rossz szót nem szólt, amiért így nyitok. Nagyon remélem, hogy befejezhetem ezt az iskolát, bár most az új felállás az, hogy előre megyek. Idősgondozós, bentlakásos munkákat néztem, és elküldtem az önéletrajzomat. Amint visszajeleznek, muszáj leszek mérlegelni sajnos.
Balázs jelenleg iszonyatosan sokat tanul, szinte egész nap nem is vagyunk együtt. Egy játékot készít, amivel gyakorol, 2 hét múlva megy állásinterjúra. Nagyon sokat készül rá. Az iskolája nem biztos, hogy el tudja őt Angliába helyezni, de ha talál céget, aki fogadná, akkor az iskolája támogatja benne.
És akkor beszéljek egy kicsit a nyilvánosságra hozott cikkemről. Nagyon sok pozitív és negatív vélemény érkezett, kezdeném a negatívval, hogy ne szomorúan zárjam a bejegyzést.
A hazaszeretet: mondhatják, hogy nem szeretjük a hazánkat, sőt azt is hogy utálunk itt élni. Mert ez igaz. Ha bemennék a boltba, és azt mondanám, hogy "Jó napot! Én szeretem a hazámat, ezért kérek egy kiló kenyeret", értetlenül nézne rám a boltos, akinek ott kell ülnie, mert ő sem kap hazaszeretetért semmit.
Az iskola: igen, bevallom, kitaníttattam magam az állam pénzén, megszereztem az érettségit. BUMM. Kihasználtam a magyar államot, hisz tudjuk, én akartam ide születni. Édesanyám adójából taníttattam ki magam. És ha az én oktatásomat nem állta volna az állam, akkor a kedves kommentelők ugyan ennyi bért kapnának, nem érzem, hogy én vettem volna el majdnem 10 millió ember fizetését.
Ott is dolgozni kell: igen, tisztában vagyunk vele. Dolgozni megyünk ki, mert ott van miért. Tudunk előre gondolkozni. Mert mint írtam, mi a 0-ról indulunk. Nem poénból van kint több százezer magyar. Mindenki dolgozik. Mindenki él. Mindenki megél.
És a kedvenc...Nem kolbászból van a kerítés: mi nem kolbászból akarunk kerítést. Mi meg akarjuk építeni a kerítést. Egyszerűen csak egy olyan életszínvonalat szeretnénk, ahol mondjuk egészségesen étkezhetünk. Minden nap friss gyümölcs, zöldségek, és amit szeretnénk, azt meg is tudjuk főzni-hó végén is!! Vagy mondjuk ha kirándulni szeretnénk, egy másik városba, akkor ne kelljen gyűjteni rá hónapokig. Ha elszakad a cipőnk, ne kelljen megvárni a fizetést. Csupán ennyi, amit akarunk. A későbbiekben pedig gyűjteni. Mert ha rendeződik a helyzetünk, akkor már lehet.
És jöhet minden tipikus magyar, hogy úgysem fog sikerülni, és csak mosogatni fogunk, és szar lesz, és könyörögve fogunk visszajönni, de gondoljanak már bele a saját savanyú világukba. Ha nem megkeseredettek, akkor miért kívánnak rosszat? Könyörgöm, 2 fiatalról van szó, akik előtt ott az egész élet. Mire jó az, ha elveszik a kedvét a jobb élettől? Persze, minket motivál, hogy magunk mögött hagyjuk mindezt, de akkor is szánalomra méltó.
És a pozitívak: Kaptunk biztató üzeneteket is, hogy menjünk, csináljuk, jó lesz. Van, aki leírta, hog ő is kiment, depressziós volt, de ott teljesen meggyógyult, és rájött, hogy az ország tette azzá. Írt nekem egy diploás nő is, aki elmesélte, hogy 2 hónapig munkanélküli volt, ezért Németországban kötött ki, Nem beszélte a nyelvet, először szállodában volt mindenes, és 4 év után el tudott helyezkedni a diplomájával. Ő is azt mondta, hogy ne álljunk meg. Írták, hogy a kezdeti akadályokon túl úgyis jó vár minket. Ne adjuk fel, és nem fogjuk megbánni. Hálás köszönet azoknak, akik bátorítottak, és biztattak, lehet még össze is sodor miket a sors, és meghálálom ezt egy kávéval.:) Köszönöm az új ismeretségeket ezáltal, vannak rendes magyarok, tudom, tényleg ezer hála Nektek!
És jöjjön a reklám helye:
Aki szeretne kiscicákat, még van 4 elvihető! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése