2. ÉV

Az érem két oldala

Azokat a visszajelzéseket kaptam, hogy én mindig csak a jó oldaláról írok a történeteknek, és nem is olyan mesebeli az élet ahogy ezt a blogom sugallja, és ez sokaknak félrevezető lehet. Ebben a bejegyzésben leírnám 2 év tapasztalatát a kinti élettel, mérlegelve a magyar tapasztalatokkal, pozitív én negatív oldallal. Sehol sem könnyű, sehol sem könnyű a nulláról indulni, és nem könnyű magunk mögött hagyni egy egész életet.

Kezdjük is az elején, az első szakasszal: A képpel, ami Magyarországon a fejünkben volt fiatalon, és ami a fejében van sok fiatalnak. Magyarországon szarul keresünk, nincs házunk, van egy öreg autónk-ha van, nem léphetünk előre, nem jelentenek be, megaláznak, tapló emberek stbstbstb. Külföldből pedig mit láttunk? Valamelyik osztálytársunk/barátunk/barátnőnk apja kint dolgozik, nekik van házuk, kocsijuk, ő minden hétvégén bulizik, tök jó ruhái vannak, étteremben ünneplik a szalagavatót, elmennek nyaralni külföldre. Ha az apukájának sikerült, talán nekünk is. Ezért elindulunk...
Kint szembesültem azzal, mennyire is egyedül vagyok. Mindenki aki kijön először ezzel találkozik. Először nincs kihez szólni, nincsenek "jószomszédok", nincs egy telefon "hazafelé hozzál már egy kiló kenyeret", nincs kinek elmesélni a napot. Persze a mai világban egyszerűbb a telefon és az internet miatt, de én amikor kijöttem nekem egyik sem volt. Voltam én és a világ. Az a világ, ahol nem volt egy barátnő, akivel beülhetnénk egy kávéra, vagy elmehetnénk egy koncertre. Teljesen leszűkült a kikapcsolódási lehetőség, hisz nem ismertem senkit, nem ismertem semmilyen helyet. Ami ennél is nehezebb volt, nem ismertem a nyelvet, amin hozzászólhatok akárkihez is. Ez a legelső nehézség, amin biztosan mindenki átesett, hogy rá kellett jönnie: egyedül van.
A következő a korai felelősségvállalás, a tűrés, és az alkalmazkodás. Nagyon kevesek tehetik meg, hogy saját házba költöznek, és átugorják a szobabérléssel való kálváriát. Bár én nagyon szerencsésnek mondhatom magam, nagyon hamar találtam szobát és nagyon jó, értelmes, segítőkész lakótársakat kaptam. Velük könnyű volt lakni, de akkor is igazodni kell, mikor zuhanyozhatunk, mikor főzhetünk, mikor moshatunk, hova pakolhatunk, mikor sepregetünk és még sorolhatnám a millió kicsi dolgot, ami miatt nem érezheted otthon magad egy szobában. Más csak azért sem mert nem a sajátod. Drágának elég drágák persze, de ami Magyarországon másképp megy, itt megfizethető. Házakat is és szobákat is a személyek létszámától függően adják ki, egy egyszobás lakás egy főre 650-750 euro, mi ketten 1100 eurot fizetünk. Tudom, itt is egyikünk fizetésének nagy része erre megy el, viszont Írország mellett szóljon, hogy a ruházkodás, az ennivaló, a rezsi és a plusz kiadások sokkal kevesebbe kerülnek, mint Magyarországon, még ha forintban nézzük is, és a fővárosról beszélünk, nem pedig egy vidéki városról (gondolok itt a miskolci 100.000 forintos lakásokra). Azt mondják, most lakásválság van, mi ezzel nem szembesültünk, a 3 szobát és a házunkat is úgy kaptuk meg, hogy mi néztük meg először, és már költözhettünk is. Nem volt 100 másik érdeklődő, mint egy miskolci panelra. Nem ellenkeznek annyira az állatok miatt, a lakótársainknak egy kisebb állatkertjük volt, nekünk is van 2 cicánk, és nagyon sok gyerekes család is kap otthont, az ismeretségi körömben ebből sem volt semmi probléma, az egyik ismerősöm Magyarországról intézett gyerekkel albérletet.
A tűrésről annyit írnék, hogy az első munkahelyem csak egy gyors megoldás volt. Nagyon kedves főnökséggel (ír), viszont a supervisorok, akik minden nemzetből valók voltak, kicsit hasonlítottak a magyarokra, azokra, akik el akarják szándékosan nyomni az embert. Mindenbe belekötöttek (egy gyors példa: a cukortartóba jobb oldalra tettem a barna cukrot, a bal oldalra a fehéret, visszahívott hogy cseréljem ki), lenyúlták a borravalóimat, engem mártottak be ha a seggüket kellett menteni, mindent elkövettek azért, hogy tudatosítsák bennünk, hogy csak szart pucolni vagyunk jók. A magyar főnököm megérne egy misét is, ő olyan szinten alázott engem is és mindenki mást is, hogy a mentális kórházban már kinéztünk neki egy szobát. Azoktól a magyaroktól kell menteni magam, erre már rájöttem, aki még 10 év után sem találta meg a helyét a világban. Aki csak van, létezik, de nem ért el többet annál, amennyit te el szeretnél érni valaha. Az én volt főnököm engem a főiskolától akart ellehetetleníteni, minden nap hangsúlyozta, hogy igenis a munka, a szarpucolás az első, csak utána az iskola, amivel lehet valami jövedelmezőbb jövőm, valami, amibe nem keseredek bele.
A felelősségvállalást azért is említettem, mert itt nem csak saját magadért vagy felelős, hanem mondjuk a családodért, akit vagy hébe-hóba támogatsz vagy azért küzdesz épp hogy kijöhessenek. Hogy házat találj, hogy meglegyen az anyagi fedezeted, hogy megteremtsd nekik azt a kezdetet amit te sírva is, de átkínlódtál.  Mi Balázzsal ketten kínlódtunk, mert megbeszéltük hogy márciusban kijön. 31-én jött, és minden megalázása ellenére ami érte őt bébiszitterként (aki nem olvasta, megtalálja a 7. hónapban), jött a nagy pénztelenség. Akkor 3 hónapja dolgoztam, amiből volt 700 euros szobatartozásom, abból költöztem, vettem magamnak 4 hónap után egy telefont internettel, vettem JANUÁRBAN kabátot hogy ne egy kölcsönkértben járjak, anyának utaltam a kölcsönömet vissza, és ami pénzem maradt kifizettem Balázsnak egy szobára. Akkor teljesen lenulláztuk magamat. Volt, hogy 1 euros kekszet ettünk ketten 2 napig, kaját a borravalókból vettünk. Perfekt angollal és jó némettel, programozóként jött velem Balázs takarítani.3 hét múlva már költöztünk is a dupla szobába. Nehéz volt nagyon azzal a stresszel élni, hogy 0 euroval a bankszámlán hogyan találunk majd akármit is. Szerencsére akkor is jó magyarokkal hozott össze a sors, nekik elég volt a kauciót egy hét múlva kifizetni-bár abban a 2 hétben sem ettünk igazán sokat, amíg ez rendeződött.
Nehézség volt még a papírügyek intézése is, főleg angol nélkül. kellett a PPS szám, a bankkártya, az első interjú és szerződés aláírás átolvasás nélkül. Viszont az motiváló volt, hogy 1 heti fizetésünk több volt, mint a havi lakbérünk, a fizetés hetente volt, ezért is jobb mint Magyarország. És akkor jöhetett a 2. szakasz.
A 2. szakasz arról szól hogyan ugrunk ki a szarból. Hogyan kapunk jobb munkát, hogyan élhetünk lakótársak nélkül. Balázsnak egyszerűbb dolga volt annyiban, hogy beszélt angolul, és hogy ő okos. Bár a végleges munkáját mai napig nem találta meg, de jó úton jár felé. Először éjszakai recepciós volt, aztán most fogászati recepciós (sajnos a játékfejlesztős munka-mint tavaly is-fuccsba menta cég komolytalansága miatt), ha minden jól megy játékfordító lesz, már 2 interjún átment a 3-ból. Én a hotelből mentem át egy könnyebb hotelbe, majd egy kórházba takarítani. Mikor már "fix" helyünk volt, olyan munka amit nem gyűlölünk és nem öl meg, közelebb költöztünk. Elég hamar találtunk, elég hamar költöztünk. Magyarországon nem láttuk, hol tudnánk dolgozni. Bár Balázsnak lett volna helye, a testvére is programozó magas beosztásban, de én nem tudtam volna mit akarok csinálni. Itt a kórházak gyönyörűek, tiszták, felszereltek, modernek, az ellátás olyan mint egy hotelban. A munkaidő 8-tól 8-ig van, ami szintén jobb. Az iskola online végezhető, havonta lehet fizetni. Magyarországon nem volt ilyen opció azok a szakok közül amik engem érdekeltek volna. Ott pedig egészségügyben biztosan nem dolgoznék.
Harmadik szakasz: szembesülni a szomorú valósággal. Sokat mérlegeltünk, hogy maradjunk e végleg vagy menjünk, és a lakhatás az egyetlen dolog ami akkora problémát okoz, hogy egyik opció sem túl hivogató. Ha maradunk, és havi 500 eurot teszünk félre csak a házra, akkor 5 év múlva lesz annyi pénzünk, hogy kifizessük az önrészt, majd 20-30 évre felvegyük itt a lakáshitelt, ami bár nem haladja meg az albérlet árát, akkor is fizetni kell az örökkévalóságig. Viszont abból a pénzből Magyarországon lehetne venni egy gyönyörű házat hitel nélkül. De megint visszaértünk a fentebb említettekhez: Magyarországon semmit sem tudnánk kezdeni, és az égvilágon semmi nem hiányzik onnan, így be kell látnunk hogy jó sok évre eladósítjuk magunkat. A családpolitika sem olyan hivogató, hisz nagyon kevés pénz jár a gyerekre, dolgozni mellette szinte lehetetlen, fél évig maradhatok csak itthon, az óvoda fizetős, az iskolában csak pár óra ingyenes, és ha dolgozni akarok, mindenképp bébiszitter kell. Magyarországon sok órát vannak bent a gyerekek, ami munka szempontjából jobb, illetve az a 3 év otthon is elég kellemes. A hitel szempontjából pedig egy horror, több ezer eurot vonnak le a hitelből (azt hiszem 25.000 eurot gyerekenként) ha van gyerek. Sok logikátlan lépés van, például az nem számít biztos jövedelemnek, amit mi albérletre fizetünk. A hitelügyintézésnél az albérletpénzre úgy tekintenek mintha annyival kevesebb jövedelmünk lenne. Viszont itt ismerünk olyat, akinek lejárt a lakáshitele, Magyarországon csak olyat, aki belebukott.
Az egészségügyi ellátásban is vannak olyan részek, amik elég érdekesek, itt nincs olyan sok vizsgálat terhesség alatt mint Magyarországon, sok szűrést nem is ismernek. Nem császároznak, addig hagynak kínlódni amíg eszméletünknél vagyunk. Tudom, tudom Magyarország ennek a ló túlsó oldala, ott azonnal császároznak, vagdosnak és abszolút nem türelmesek. Imádom az ír emberekben ezt a hatalmas nagy türelmet, akármiről is legyen szó. És itt el is érkeztem még a tömegközlekedés problémáihoz. Menetrend létezik, több is, viszont a buszok olyan random időkben jönnek, hogy nem lehet felkészülni rá.  A sofőrök ráérnek, elszaladnak kávézni egy-egy megállóban, leszállnak cigizni, és bár tőlünk 10 percenként kéne indulni buszoknak, van hogy egyszerre indul 3, és van hogy 40 percig nem jön semmi. Ezzel szemben a miskolci közlekedés elég pontos, kiszámítható.

Hogy mi a véleményem Írországról a 2 év után? Az, hogy itt szeretnék maradni végleg, hogy itt jobb mint bárhol, és ha elölről kezdhetném az egészet, akkor is ide jönnék, és ezt a helyet fogom ajánlani mindenkinek. Majdnem minden bejegyzésem pozitív volt, ezért úgy gondolom, a másik oldalát is megmutatom, de mivel a föld közelebb van a pokolhoz mint a mennyországhoz, így nem is lehet minden tökéletes. Attól hogy nem tökéletes, mi teremthetünk benne tökéletes életet, csak látnunk kell van e értelme, és én már tudom, hogy itt van. Van miért felkelni, van minek örülni.

Összességében, minden országnak megvannak a szépségei és a hátrányai is, Írországnak is, de ezekről azért nem írok  mert olyan dolgokról van szó, amik hanyagolhatók. Nekem a lényeg az, hogy tudok tanulni, tudok fejlődni, tudok dolgozni tisztességes körülmények között, keresek épp elég pénzt hogy mindenre teljen, félre tudunk tenni, a gyerekeim boldogan járnak majd iskolába, havi egy kirándulás mindig belefér a pénzbe is és az időbe is, és minden nap úgy feküdhetek le, hogy a holnap még közelebb leszek a célomhoz: a saját otthonhoz.